Sztyuárdova légbőlkapott kalandjai

Szóval újra itt! Nehezen hiszem el. Tudom ti is. Igen ígértem, hogy jelentekezem majd az új életem beli sztorikkal  és nincs kifogás de máshogy alakultak a dolgaim, szerencsère jobban mint amennyire vártam, szóval igen elfoglalt voltam és vagyok is hál' Istennek ;) 

Sajnos nem vagyok még túl járatos az új blog felületen így nem tudtam szétszedni az itt feltöltött történeteket de igyexem a közel jövöben ezen javítani ;)

Csapjunk hát ismét a felhök közé és lássuk mi történt két légbeli életszakaszom között ;)

Abu Dhabi Home, 2013. Április 6. 12:30

   Történetem azzal kezdődik, hogy egy durván átbulizott csütörtök éjszaka után felébredtem déli 12-kor pénteken és ráeszméltem, hogy lekéstem a Milánóba tartó járatomat amin szerencsére csak utas lettem volna. A terv az volt, hogy kiugrom a kedvenc zenekaraim – Silverstein és We are the Ocean - koncertjeire a hétvégére plusz találkozom olasz-amerikai kis kedvencemmel Maximoval Rómában vagy Milánóban.

Az első ötlet ami eszembe jutott az az volt, hogy akkor írok is egy sms-t Massimonak, hogy a római járatot még el tudom csípni este, ha szeretné, hogy menjek, szóljon. Persze nem szólt. Se sms se e-mail, szóval gondoltam magamban TI CAZZO, márpedig én nem fogok itthon ülni egész hétvégén, ha a péntek esti koncerten nem is, de a szombatin tuti ott leszek az szent!

Gyorsan el is kezdtem keresni az olcsó repülőjáratokat Milánóba, mivel a szombati buli helyszíne nem messze esett a várostól, ez tűnt még mindig a legésszerűbb desztinációnak.

Miután megtaláltam a legkedvezőbb ajánlatot és megvettem a jegyemet, regisztráltam magam végre az úgynevezett Couchsurfing weboldalon ahol emberek segítik egymást szállással utazásik során.

Ott feldobtam egy hírdetést, hogy egy éjszakát szeretnék valakinél eltölteni, mert holnap buli a másik városban. Eszméletlen gyorsasággal jelentkezett is egy kedves ragazzo aki felajánlotta az egyik szobáját.

Tutto bello akkor ma már nem alszom fedél nélkül!

A repülőút nagyon kellemesen tellt, a „ testvér” légitársaságtól a kollégák nagyon kedvesek voltak velem, VIP helyet és meleg vacsorát kaptam vörösborral amiért nem kellett fizetnem, hát eszméletlen :) majd az érkezés után az aeroportoról bebuszoztam a Milánó Centralle Vasútállomáshoz ahová szállásadó ragazzom kedvesen kijött értem kocsival. Útban hazafelé megálltunk egy kellemes kis belvárosi bárban letolni két welcome koktélt érkezésem örömére, és mikor hazaértünk még megnyitottunk egy üveg rossot, de a csavó már egy pohár után feladta és elment aludni, én persze ezt mit sem bántam békésen eliszogattam magamban és majdnem becsókoltam az egész üveg nedűt, de nem akartam elrettentő nőnek tűnni szegény olasz vendéglátóm szemében ezért inkább elengánsan hagytam az üvegben még kb egy -két pohárra valót :D

Aztán másnap reggel rájöttem, hogy mivel a koncert helyszíne kb 2, 5 órára esik Milánó városától, lehet jobb lenne ha nem vasárnap hanem csak hétfőn mennék haza, de ahhoz biztosítanom kellett magamnak a hétfői szabadnapot, ezért elkezdtem égetni a telefonvonalakat, hívtam a flight operation-t és a kolléganőket hogy ugyan szánjanak már meg egy szabadnap cserével. Hál' Istennek sikerült összehozni a csere-berét, így biztosan szabad napos voltam egészen keddig.

Majd elindultunk Cesenába délután 5 óra magasságában autóval. Az eső egész nap szakadt, na de nem bántam én mert bázis városomban is rossz idő volt és különben is koncertre igyekeztünk, az meg amúgy is zárt helyen volt. Útközben Madonna és Red Hot Chilly Peppers számokat hallgattunk, hogy ráhangolódjunk az esti bulira, majd két és fél óra múlva célba is értünk, megérkeztünk Cesena városába.

Gyorsan rácsatlakoztam a helyi netre, hogy menedzseljem a hétfői beosztásomat, amit végül sikerült lezsíroznom a koncert kezdete előtti utolsó pillanatban, így felszabadult hangulatban vethettem bele magam az aznap esti metálba :D

A Vidia Clubba való becsekkolást követően egyből a zenekar merch pultja felé vettem az irányt ahol a cd-ket, dvd-ket és pólókat árulják, mivel ott dolgozott az az angol srác aki előző pénteken a városombeli koncerten megígérte, hogy ha legközelebb találkozunk akkor kapok tőle ajándékba egy WATO-s pólót :) Több se kellett nekem egyből rá is rontottam a kis cukifiúra, hogy behajtsam rajta a beígért cuccot :)

Persze egyből megismert és emlékezett a múltkori fogadalmunkra, de még ha nem is így történt volna akkor is bajban van mert a másik zenekar dobosa is épp ott volt a pultnál és meg is jegyezte, hogy még ő is emlékszik eme biznisz létrejöttére a múlt hétről haha :D

Szóval bekebeleztem a szajrét és indulhatott a metálkodás oh yes!

Kedvenc kis zenekarom a WATO kezdett és persze italiánoék zúzták rájuk rendesen a tánctéren, én pedig szokásomhoz híven szolidan eltáncikáltam és üvöltöztem a háttérben a már jól betanult nótákat míg söfőröm és vendéglátóm Enzo bőszen kattogtatta kis rózsaszín kamerámat a koncert közben a színpadon performanszoló cukiságokról :D

A koncert után meghívtam egy cigire a póló árus srácot, addig beugrott a pultba helyette a WATO énekes fiúcskája Dan aki szakasztott úgy néz ki mint tovatűnt americano-italiano szeretőm Massimo :( Fájt is a szívem még akkor, hogy ő nem lehet ott, de ezt tusolta persze a koncert és a rock sztárok okozta jó hangulat :)

Ezután következett másik kedvenc zenekarom a főzenerak, a Silverstein.

Hatalmas bulit nyomtak én már a színpaddal szemben lévő pódiumon táncikáltam, Enzo pedig nagyon belelendült a fotós szerepébe.

A buli után jött a rock disco mi pedig boldogan toltuk tovább a bulit, de közebn rájöttünk, hogy nincs még hol aludnunk, arról meg elfeledkeztünk, hogy megnézzük, hogy valaki visszajelzett e arról a bizonyos vendéglátós oldalról, így hát elkeztünk mindketten érdeklődni a zenekaroknál, hogy ők ugyan hol töltik az éjszakát mert mi is becsatlakoznánk a turnén foglalt szállodába. Meg is kaptuk hamar a választ, a város legolcsóbb hotelében szálltak meg persze, de elmondásuk szerint elég igényes helynek ígérkezett, így nem is stresszeltük rajta magunkat, eldöntöttük, hogy maradunk még partyzni aztán pedig irány a szállás.

Az after party természetesen a back stage-ben, a színpad mögötti helyiségben folytatódott, ahová csak a kiváltságosok juthatnak be mint amilyenek általam mi is lettünk hát persze :D

Enzo gyakorolhatta elég csekély angol nyelvtudását az angolszász srácokkal én pedig dönthettem magamba az ingyen Cuba Librét és cseverészhettem kis kedvenceimmel :P

Enzo közben valamikor eltűnt a bulihelyen és csak akkor jutott eszünkben, hogy elő kellene őt keríteni valahogy amikor már mi is indulni akartunk a srácokkal a szállodába. Az biztos volt, hogy valahol a környéken van mert a kocsija a parkolóban állt, persze tele az én cuccaimmal amivel elmentem Italyba. Végül megtaláltuk söfőrünket aki egy egyik kanapén horpasztott békésen a party kellős közepén :D felébresztettük és elgurultunk vele, a pólóárus fiúcskával Alexszel és Jackkel a WATO basszusgitárosával a szállásra ami nem messze esett a partyhelytől.

Itt kezdődtek a bonyodalmak. Ugyanis Enzo úgy gondolta - nem tudom milyen indíttatásból - hogy én majd vele fogok aludni egy szobában. Én persze egyből csodálkozva néztem rá a recepcióspultnál, és közöltem vele, hogy nem és nem is értem, hogy miért gondolja, hogy vele fogok aludni amikor az ő lakásában is külön szobában aludtam és külöben is neki barátnője van, micsoda dolog lenne az ha egy másik lánnyal aludna együtt. Erre ő elkezdte nyomatni, hogy de csak egy szobában lennénk és külön ágyban aludnánk mert az mindkettőnknek költséghatékonyabb megoldás. Haha, nevetséges gondoltam, hogy így próbálkozik, nem úgy nézett ki a srác mint aki bankszámlájának megártana 50 euró és én is készültem ilyen jellegű felmerülő költségekkel az utazásom során, szóval én megerősítettem neki, hogy márpedig én külön szobában fogok aludni.com

A recepciós a szinte már veszekedéssé elfajult beszélgetést azzal zárta le, hogy elkiabálta magát: 50-50 euro és mindkettőnk felé nyújtotta a külön szoba kulcsát. Ez idő alatt persze végig mellettem állt a kis pólós fiúcska is akiről Enzo hanyagul megjegyezte, hogy biztos ő az oka annak, hogy én nem vele akarok egy szobában aludni. Mondtam neki, hogy ez még akkor sem tartozna rá ha én úgy akarnám. Ezzel hátat fordított, jó éjt kívánt és felhúzott a szobájába.

Mi még a kis cuki pólós sráccal eltoltunk egy cigit aztán felkísért a szobámba, én pedig Csipkerózsikát megszégyenítve álomba szenderültem.

Hahaaaaaaaaa hát persze, hogy nem, de a story valódi folytatását itt a kedves olvasó egyéni fantáziájára bízom :D

Másnap arra ébredtem, hogy Alex már Svájc felé turnébuszozik valamerre, 9 óra van és nem aludhattam sokat mert elég gyűrötten érzem magam. Az első reakcióm az volt, hogy kinéztem az ablakon, hogy lecsekkoljam Enzo kocsija ott parkol e még a hotel előtt. Szerencsére ott volt, így megnyugodtam és küldtem neki egy sms-t, hogy találkozzunk a reggelinél 10 órakor. Válaszként az érkezett, hogy ő már elment, kellemes reggelit kívánt és aláírta, hogy Andrea. Mi a franc Andrea?! Ez ugyan egy olasz férfi név, de hát ha jól tudom őt Enzonak hívják. Na mindegy gondoltam aztán összeszedtem magam, elpakolásztam a szobában ahol közben megtaláltam a cigis dobozra írva Alex e-mail címét és a fülbevalóját haha és lehúztam reggelizni.

Megreggeliztem a csajokkal az előző esti buliból aztán már a kicsekkolást terveztem amikor a recepcióstól hanyagul megkérdeztem, hogy Mr. Enzo L. a hotelben van e még, mire ő így felelt: Oh, ő már rég kicsekkolt. Mi a f...van????!!!! Akkor az kinek a kocsija a hotel előtt?!-gondoltam magamban és egyből kiszaladtam, hogy közelebbről is megvizslassam a járgányt. Hát persze, hogy valaki másnak a kocsija volt konstatáltam magamban miután bekukkantottam az autó ablakán.

Szuper! Akkor most itt állok Olaszország kellős közepén egy Cesena nevű kisváros szélen és nem tudom mit kezdjek magmmal. Na jó! Pánikra semmi ok, hiszen egy igazi sztyuvi sosem esik kétségbe, mindig van B terv. Akkor most újratervezés mint a GPS-ben: a következő lépés az az internet kapcsolat, de az csak sajnos a szobából volt elérhető és oda már nem akartam felmenni, mert akkor valószínű elszalasztom a csajokat amikor kicsekkolnak és a tervem az volt,hogy megkérem őket, hogy vigyenek el valamelyik közeli nagyobb városba, Milánóban vagy Bolognába.

Szóval lent várakoztam a hall-ban amíg kb egy órán belül megjelentek. Sajnos nem tudtak elvinni mert a kocsijuk tele volt, de nagyon rendes volt a koncertszervező csajszi és hívott nekem egy helyi taxit aki kicsit lehúzósan ugyan de kivitt a cesenai vasútállomásra.

Ott eszembe jutott, hogy bázisvárosomban lakó kedves olasz ismerősöm Francsesco épp a közeli Ankonában van businness trippen, esetleg meglátogathatnám és együtt hazamehetnénk amikor végez, szóval egyből küldtem is neki egy üzenetet amit persze nem kapott meg mert mint eszembe jutott elvesztette a múltkor a telefonját és most valószínűleg új száma van amit én meg nem tudok.

Ezért úgy döntöttem, hogy Bolognába megyek onnan pedig majd meglátom, hogy visszamegyek e Milánóba vagy Róma felé veszem az irányt, amit annyira azért nem akartam mert elvileg Massimo is ott találkozott a hétvégén a barátaival és nem lett volna szerencsés összefutnom vele miután nem reagált az sms-emre...

Nagyjából egy óra múlva megérkeztem Bolgnába ahol egyből bonyodalmakba keveredtem az internethez való kapcsolodási vágyam kielégítése végett, ugyanis se a Mekdönciben, se a legközelebbi pizzériában nem működött a net, így felháborodván és persze előszedvén sztyuvis kilétemet betértem a legközelebbi elegáns szállodába ahova épp a Lufthansa crew csekkolt be és kaján vigyorral az arcomon és elkeseredettségemben szememben megkértem a kedves recepciós fiút, hogy ugyan legyen már szíves hozzám vágni egy jelszót a helyi internetes csatornához mert azonnal le kell csekkolnom a járataimat mert én is a szakmában dolgozom mint ők mutatván a lufis kollégákra :D

A pasas annyira rendes volt, hogy a hotel lounge bárjába kísért és egy jelszóval megdobva leültetett egy kellemes kis internetes sarokba géppel nyomtatóval ellátva. Így kaptam fél órát ingyen és bérmentve, hogy a világhálóhoz csatlakozzam :) 

Gyorsan lecsekkoltam a járataimat, hogy nincs e valami változás, hogy biztosan van e még néhány szabadnapom és nem kell azonnal visszarepülnöm bázisomra, majd dolgomat jól végeztén szépen kigurultam kis viseltes bőröndömmel a szállodából.

Újratervezés: mivel úgy sincs kimondottan tervem, gondoltam maradok Bolognaban egy napot aztán majd megint meglátom. A belváros felé vettem az irányt, kis térképpel a kezemben, uticélként kitűzvén a következő internetpointot ahol kereshetek magamnak szállást valamelyik couchsurfinges srácnál. Épp elkezdett esni az eső amikor találtam egy nagyon kis cuki bárt ami épp akkor nyitott a délutáni órákban, jól tudván Olaszországban ilyenkor ér véget az úgynevezett szieszta, szóval kellően boldog voltam, hogy a pincér fiúk nagy BOENA SERA-val köszöntöttek mint első betérő vendégüket a vendéglátó egységbe.

Istennek hála az internet kivállóan és ingyen működött a helyiségben, kértem is ennek örömére egy jó fajta sört, de sajnos nem kaptam olasz nedűt, mert az nem volt nekik és a pincérek elmondása szerint az olasz sör nem is igazán jó, pedig én a nyár folyamán kóstoltam nem is annyira rosszat a dél olaszoknál, na de hát ez itt Bologna, a diákok városa és jóval északabbra Olaszországban, szóval annyira nem is bántam, hogy végül egy német fajtából gurított elém egy grande korsóval a csapos.

Csatlakoztam a couchsurfing site-hoz és kb két órás szelektálás után találtam is egy fiút aki egyből visszajelzett, hogy nagyon szívesen vendégül lát aznap estre és amilyen szerencsém volt a srác még nem is lakott messze a bártól ahol épp ültem. Nagyszerű! Épp elállt az eső, befejeztem a sörömet és útnak indultam. Alessandro egy nagyon rendes igazi ízig vérig dél-olasz srác volt, velem egyidős bolognai diák aki idén végez az egyetemen. Egyből elkezdte készíteni a pasztát vacsorára, előkapott egy jófajta üveg vörösbort és nagyon kellemes diákos hangulatban elröhögcséltünk egész este az élet hülyeségeiről :) Tényleg nagyon rendes gyerek volt, egyáltalán nem nyomult, pedig ez ritkaság az olasz, főleg a dél-olasz ragazzoknál!

Másnap reggel az olasz kávé illatára és egy hangos BUON GIORNO-ra keltem a konyhai kanapén ahol aludtam. Ez ám az igazi Dolce Vita! Most már csak azt kell eldöntenem, hogy hol folytassam, ma hétfő van, van még két napom, szerdán már kétséges volt, hogy lesz e járatom amin dolgoznom kell, biztosra kellett mennem, kedden vissza kell érnem a bázisomra. Alessandro azt javasolta, hogy menjek Rómába mert gyönyörű város és még úgy sem jártam ott majd onnan még hétfőn este el tudok kapni egy járatot haza. Már vettem is volna meg a jegyet és akkor látom a jegyvásárlós rendszerünkben, hogy elfogyott a jegy a dolgozók számára. Na nagyszerű! Akkor most mi legyen? Aztán hamar eszembe jutott, hogy az én repülőtársaságom indít járatok Velencéből is, és Alessandro elmondása szerint a város mindössze maximum két órára van Bolognától még a leglassabb vonattal is, szóval úgy döntöttem ez lesz az én desztinációm ma. Szuper, szuper, pont holnap délben van járat, van még majdnem egy egész napom megnézni a híresen szép Velencét is.

Alessandro már csekkolta is a vonatok indulását nekem, pont egy órán belül volt egy járat, gyorsan összekaptam magam, megköszöntem kedvességét, természetesen viszont invitáltam én is őt valamelyik országba ahol épp lakni fogok amikor majd készül jönni- még én sem tudom, hogy melyikben haha - aztán fogtam egyetlen és hűséges útitársamat, a bőröndömet és megcéloztam a Velencei gyorst a pályaudvarról.

Két órán belül már a bűvös városka vasútállomására gurult be a vonat amint épp az Emirates Airlines gépe landolt a parton túl. Gondoltam is magamban, hogy mit vonatozok én itt, azon a járaton kellene lennem mint sztyuvi, na de még bizonytalan vagyok eme lépés értelmében szóval nem is mantráztam ezen sokat, megállt a vonat, kiszálltam és egyből a tourist info felé vettem az irányt. Már az állomáson szólt az andalító és idegkiborító, romantikus gondolázáshoz illő zene. Na de én ugye erős vagyok és sztyuvi és én egyedül is kibírom még egy ilyen helyen is minden gond nélkül. NO PROBLEMO ITALIANO!

A tourist officeban persze egyből az ingyen internetes kapcsolattal rendelkező bárok után érdeklődtem, kaptam is egy tippet ahol persze megint nem működött a net...bőrőndömet tovább húzván egy Mekdöncibe botlottam ismét és végre valahára itt működött a net is ingyen és bérmentve. Mivel nem reagált egy couchsurfinges srác sem a városból akinél megszállhattam volna aznap estére, gondoltam biztosra megyek és mindenesetre lecsekkolom a város olcsóbb hosteleit is. Aztán újra tovább álltam és az egyik vízi „buszmegállóban” - ugyanis itt a vízen megy a tömegközlekedés mivel a város a vízre van építve - fogtam egy járatot ami visszaladikolt velem a főpályaudvarra. Onnan pedig rövid sétát követően, ami alatt lecsekkoltam, hogy helyileg hol vannak a hostelek, épp elkezdett szakadni az eső amint betértem a legolcsóbb szálláshelyre. Szóval égi jelnek vettem, hogy itt maradnom kell. Így is tettem, kivettem egy szobát, lepakoltam a cuccomat és amikor az eső már csak csepergett, ismét nekiálltam a városnézésnek. Olyan kellemesen elandalogtam a városban, hogy már valahol a város szélén a mólónál találtam magam közel két órás séta után. Egy ember gyalogolt csak előttem a biztonságosnak nem éppen nevezhető hajógyáron, akit egy pár perc séta után egész szimpatikusnak ítélvén le mertem szólítani segítségkérés céljából. Mint egy percen belül kiderült beszélte annak az országnak a nyelvét ahol én éppen lakom, sőt mi több kiderült, hogy papnak tanul Velencében, épp végzős diák.

Na hát gondoltam ezt a csávót a Jó Isten küldte, mert kb. egy órával ezelőtt még az egyik kapolnába betérve pityeregtem egy sort és kértem az Úr Istent, hogy magyarázza már meg mi a frászt keresek én ebben a városban méghozzá egyes egyedül. Pap fiúcska nagyon kedvesen visszakísért a városközpontban majd Isten áldásával tovább állt.

Az én lábaim meg már majd le rohadtak így hát este kilenc óra magasságában betértem a már nap közben kiszemelt kis szimpatikus kanális melletti teraszos restaurantéba. Jött is a pincér pasas és egyből elkezdett ugrálni körülöttem majd nagyra nyílt szemekkel megkérdezte, hogy egy ilyen bella mint én hogy lehet soloban?! Válaszom erre csak nemes egyszerűséggel annyi volt, hogy „shit happens”. Aztán berendeltem egy házi készítésű lasagne-t fél liter vörösborral és testi lelki nyugolomban boldogan elfogyasztottam a vacsorámat. Alaposan elfáradtam ezen a napon, szóval gondoltam ma már nem megyek sehova, csak a közeli bankautomatához aztán vissza a szállásomra. Igen ám, de a bank felé tartva elkapott egy másik éttermet hírdető felszolgáló ragazzo és egyből egy következő pohár vörösboral a kezemben találtam magam. Persze udvarolt az összes olasz pincérfiú ahogy azt a kelet-európai szépségekkel teszik rendszerint, hogy maradjak még, meg hogy munka után elmegyünk valahova szórakozni, na de nem is az én eseteim az ilyen típusú csávók meg aztán én tényleg annyira fáradt voltam az utóbbi napok eseményei után, hogy nemet kellett mondanom a kedves invitálóknak. Viszont az étterem tulajdonos névjegykártyájával a zsebemben tértem vissza a hostelbe nyugovóra hajtani a fejemet.

Másnap reggel egy piccolo cafe letolása után már csak a reptér felé vettem az irányt, a gépem dél magasságában indult. Előtte persze a reptéri diszkontomat kihasználva bevásároltam pár olasz finomságból hogy bázisomra visszatérvén fel tudjam idézni a dolce vita ízeit és illatait, majd felszálltam a vasmadárra ami elrepített a mindennapok felé.

Ez lett volna a sztyuvi áprilisi szabadnapjainak eseménye. Kalandos is, kicsit veszélyes is, kicsit talán szomorú is, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Mert minden történésnek az életünkben meg van valahol az oka. Ezért nem érdemes semmin sem rágódni ha már valami megtörtént. Az én életemben is kellett pár ilyen nap egyedül. Hogy gondolkodjak egy kicsit magamban és hogy megmutassam magamnak, hogy igen is megy ez egyedül is. És ment.

Most megyek én is. Aludni :)

Egyik legkedveltebb kérdése a nagyérdeműnek irányomba, hogy a pilóták és a sztyuárdeszek között tényleg úgy van -e ahogy az orvosok és a nővérek között? Erre a kérdésre próbálnék jelenlegi írásomban választ találni.

Nos valóban van a repülős szakmában némi összevetni való a kórházak világával ha a férfi női kapcsolatokat vesszük alapul. Itt is valóban férfiak és nők dolgoznak együtt egyenruhában, nők sietnek a folyosón a férfiak után, csak a kórházban kartonokkal, a reptéren pedig bőrönddel a kezükben. Az is igaz, hogy sok időt töltenek együtt a munkájuk során és a normálistól eltérő időbeosztásban, hajnalban, éjszaka, hétvégén vagy éppen ünnepnapokon dolgoznak és e miatt tényleg kialakul köztük egy empatikus viszony, mert megértik egymás életvitelét anélkül, hogy elmagyaráznák a másiknak, hogy mivel is jár ez a szakma. A megszokottól eltérő dimenzióban élni. Nem könnyű, de valamiért mégis szeretjük ezt csinálni. Miért? Ezt egy nővérkének nem kell elmagyaráznia a főorvosúrnak mert sosem fogja tőle megkérdezni, hogy "hallod Terike miért is vagy te ilyen zakkant, hogy ezt a szakmát választottad?" ahogy egy pilóta sem fogja megkérdezni egy sztyuvitól, hogy miért akar a fellegek felett aszalódni egy csőbe zárva, mert ő is ugyanabban a világban van, valamiért ezt választottuk mindketten. Szerintem ez az ami ezeket az embereket össze szokta hozni a szakmán belül és alakítja kapcsolatukat szappanoperaszerű történetté. Én is tudok néhány ilyen sztoriról, sőt magam is összefutottam már érdekes jelenségekkel, bár nem kerültem turbulenciába egy pilótával sem :)

A legnagyobb légzavart okozók személyes véleményem szerint a holland pilóták.Megnyerő kinézet, kiváló szakmai tudás és persze az egyenruha. Egyből potyognak is a sztyuvi könnyek, persze csak a naívabbaké akik azt hiszik, hogy a pilóták csak nekik udvarolnak. Mert, hogy ez nem így van! Ahogy az orvosok is az összes nővérkének az osztályon, a pilóták is mindenkinek udvarolnak a légitársaságnál, vagyis ők a légi-playboyok!

Van amelyik korát tekintve harminc alatti, de már nős, persze ez a tény mit se zavarja, mert az asszonyka holland földön él, szóval nyugodt szívvel futtat egy sztyuvi barátnőt a bázison akinek persze minden asszonylátogatás során megígéri, hogy most azzal a szándékkal utazik haza, hogy elválik, aztán úgy tér vissza, hogy adtak még egy esélyt egymásnak a kisfeleséggel :)

Van amelyik még merészebb. Harmincas, barátnővel bíró, barátnő eddig itt élt, most hazaköltözött, de nála eddig sem volt akadály ha csajozásról van szó. Barátnő lába még alig hagyta el a helyi fővárost, pilótánk már repteti is az üzeneteket a sztyuvik között bulizásra invitálva őket :)

 És hogy ezek után mégis HOLLANDolnak a pilóták? A feleségüknél vagy a barátnőjüknél. Ahogy az orvosok is az éjszakai műszak után :)

London Luton Airport, július 3., vasárnap, helyi idő 10:10

 Átszállásra várok a 11:15-kor induló bukaresti járatra. A szemem majd le ragad olyan fáradt vagyok a reggel 3 órás felkeléstől, vagyis inkább a két órás alvástól meg attól hogy az utóbbi időben rengeteget dolgozom és keveset alszom. A napjaim nagyjából így néznek ki: dolgozom, alszom, dolgozom, alszom. Olyasmire mostanában, hogy boltba menni, esetleg kitakarítani otthon csak álmomban voltam képes, fizikailag egyszerűen nem volt kivitelezhető. A napi 12 órás repülésmentes időszak pont annyira elég hogy hazaessek a melóból, aludjak majd ismét felkeljek, felnyaljam a sminket a fejemre és újra munkába induljak. Na de nézzük a derűs oldalát:

 

Mielőtt neki indultam mostani kis kalandomnak Romániába volt egy szabad napom, szóval sikerült szépen kipucerálva hátam mögött hagyni kedves kis otthonomat, még a boltba is sikerült beugranom, szóval legalább tiszta lakás és némi élelem fog majd várni rám otthon mikor hazaérek néhány nap múlva.

Miért is tartok éppen a román fővárosba? Repüléselméleti konzultáción veszek részt mely a próbaidőm végét hivatott megkoronázni és remélhetőleg a sikeres folytatást is légitársaságomnál.

 

A Luton – Bukarest járat érdekes utasokkal volt megtömve, sikerült is egynek némi összetűzésbe keverednie velem. Történt ugyanis, hogy épp elfoglaltam az ilyen céges utazások során az egyenruhát viselő cabin crewnak kijelölt utolsó sort a gépen mikor egy nem éppen jó modorú román pasas nekem esett, hogy már pedig ő az ablak mellett akar ülni ebben a sorban, mert hogy ő a múltkor is ott ült. Egyem a szívét ezt először román nyelven szegezte nekem mikor is kedvesen válaszoltam neki angolul, hogy nem értem. Erre a kedves utas angolul megkérdezi, hogy akkor én milyen nyelvet beszélek. Felsoroltam neki, köztük említvén a magyar nyelvet is mikor megszólal megint csak nem éppen kedvesen magyarul, hogy „oszt neked mi bajod van azzal he hogy én az ablak mellett akarok ülni?” Azt hittem dobok egy hátast, de persze a szemem sem rebbent, továbbra is kedvesen megmagyaráztam neki, hogy ez a dedikált helyem a jelenlegi járaton mert ez a céges eljárás. Mindegy volt neki, mert káromkodva mondta a magáét tovább közben persze hátráltatva a többi utast akik a hátsó bejárat felől igyekeztek volna bejutni a kabinba. Na akkor jött a román kolegina és román nyelven úgy helyre igazította a kedves utast, hogy abban nem volt köszönet :) Úgy látszik a román utasokkal így kell bánni. Ugyanez az utas még járat közben sem bírt magával, a hátsó konyhában ugyanis a napi friss sajtót követelte amivel sajnos fapados járat lévén nem tudtunk neki szolgálni, e miatt persze megint mondta a magáét egy darabig aztán szépen visszahúzott a helyére és bealudt szerencsére.

 

Majd megérkeztünk Bukarestbe a helyi crew busz elvitt a szállodába ahol birtokba vettem kellemes kis szobámat majd egyik szlovén első tiszt kollégámmal aki szintén csak ideiglenesen volt a bázison elmentünk vacsorázni. Utána invitált még a szállodai szaunába, de hát nekem gőzerővel készülnöm kellett még a másnapi konzultációra szóval vissza kellett utasítanom :)

 

 

Másnap sikeresen megfeleltem a konzultáción és még volt egy egész délutánom és estém amit szabadprogrammal tölthettem el a román fővárosban. A megpróbáltatás után első dolgom volt egy jól megérdemelt igazi román sört felhörpinteni a szálloda bárjának teraszán majd elmenni wellnesskedni egy kicsit a helyi spa-ba. Aztán este találkoztam először egyik román ex-kolléganőmmel akit még az előző munkahelyemről ismerek bázisországomból csak közben ő hazaköltözött, aztán pedig összefutottam egyik jelenlegi román kolléganőmmel aki egyszer besegített nekünk a mi bázisunkon. Az előzővel együtt vacsoráztam, igazi tradícionális román menüt ettünk

a másikkal pedig betoltunk egy sört aztán pedig várost néztünk kutyafuttában kocsival. Remekül éreztem magam, másnap pedig a pilótafülkében utazhattam vissza Londonba ahol a bázisomra tartó járat átszállására várva szintén egy kellemes napot tölthettem el a belvárosban.

 Az elmúlt hét légi története egy Itáliába tartó járaton kezdődött amikor is néhány utas kétségbeesetten jött oda hozzám a gépen még felszállás előtt, hogy a fedélzeti köszöntőben amit a szenior sztyuvi mond be a hangosba ők azt hallották, hogy mi X-be (értsd:a reptér neve) megyünk és hát hogy lehet az, ők ugyanis Y-ba (értsd:a város neve) vettek jegyet és oda is szándékoznak menni. Ekkor bájosan tájékoztattam őket, hogy ahova mi megyünk és ahova ők szeretnének menni az egy és ugyanaz a hely, csak a kedves utas nem ismerte a reptér nevét :)

Na mire Ittttaliano megnyugodott, hogy jó helyre vett jegyet, jött egy újabb fordulat: egy idősödő olasz hölgy ülését elhagyni akarván székén eszméletét vesztette. Mi légi angyalok a gép hátsó konyhájában tevékenykedtünk amikor Mamma Mia, jajveszékelést hallottunk a gép elejéből. Rohantunk is egyből mind a négyen, a kedves Mammát a vezető légiutaskísérő egyből hanyatt is vágta a székén, lábát, kezét fel a magasba, másikunk hozta az oxigén palackot, a harmadik jeget zacskóban hűsítőként, a negyedik pedig cukros vizet, úgy ahogy azt ilyenkor rendje és módja szerint kell, szóval bennünk semmi pánik, a fedélzeten mindenre van megoldás, erre vagyunk mi kiképezve, ezért is van minden repülés előtt egy kis biztonsági szóbeli vizsga amit a vezető légiutaskísérő tart és például ilyen egészségügyi szituációkra vonatkozó kérdéseket is feltesz, hogy frissen tartsuk agyunkban a tréningen tanultakat. Szóval Mamma jobban is lett azonnal ahogy oxigént kapott, hívtuk is a kapitányt, hogy riportoljuk a kabinban zajló eseményeket, további komplikációk szerencsére nem történek ezen út során, Mamma és családja pedig lelkesen gráciázott amikor földet értünk.

A csütörtök estém remekül sikerült ugyanis egyik kedvenc magyar zenekarom külföldi turnéja során ebben a városban is koncertet adott, szóval számomra a megjelenés kötelező jellegű volt, még az sem rettentett el a bulizástól, hogy másnap reggel 5 órakor már járatom volt, de hagy jegyezzem meg, hogy magamhoz képest tényleg nagyon szolidan szórakoztam, az alkohol és alvás korlátokat betartva vettem részt az eseményen már ha nem sikerült elcserélnem egyik kolléganőmmel sem a másnapi repülős műsoromat.

Alig kezdődött el a péntek az első reggeli járatomon egy magyar utast vélek felfedezni egy kissé latinos kinézetű üzletember személyében aki hanyagul tartja személyi igazolványát kezében. A beszállókártyáját nem én kértem el szóval nem támadom le egyből egy jó hangos Jó napot kívánokkal, megvárom a felszállás előtti perceket amikor előkészítjük a kabint a földtől való elrugaszkodáshoz, amihez az is hozzá tartozik, hogy ki kell kapcsolni az elektromos kütyüket. Ekkor vetettem be pajzán módon ékes magyar nyelvünket és kértem meg a kedves utast, hogy legyen szíves és kapcsolja ki és húzza ki a füléből a zeneszerkentyűt :) Mondanom sem kell a pasas szeme jól elkerekedett a magyar szó hallatán aztán hevesen kapkodni is kezdett, hogy kikapcsolja superphone-ját. Kaján vigyorral az arcomon aztán szervíz közben megkérdeztem tőle, hogy mit kíván fogyasztani, jól be is vásárolt a kis büfés kocsiról amit az értékesítési piacon szerzett ügyes trükkjeimmel varázsoltam a kv-ja mellé :) Emberünk a járat közben elmondta, hogy vegyes házasság gyermeke révén lett magyar állampolgár és hogy néhány éve költözött ki ő is bázisországunkba a munkája miatt. Légiutunk végén nagyon kedvesen a kezembe nyomott egy névjegykártyát és kezet rázott velem. Nagyon szimpi pasas volt, de az a jófiú típus, nekem meg mit ad Isten, sajnos azok nem jönnek be :)

Izgalmasan alakult a szombat esti járatom Barcelonába. A csapat vagyis a crew összetétele az aznapi műsorra a következő volt: osztrák kapitány, dán elsőtiszt tanonc akinek aznap volt repülős gyakorlati tréningjének első napja, magyar elsőtiszt, és a légihableányok, három bázisországomból származó leányzó és jómagam Magyarhonból.

Már az indulást is késve ejtettük meg, de sebaj gondoltuk kollégáimmal, volt már erre példa és érdekes módon ugyanezzel a járattal, és az aznap dolgozó csapat három ugyanazon tagjával - köztük én is - történt egyszer, hogy ezt a járatot kompletten éjszaka csináltuk meg. A mostani eset annyival alakult érdekesebben az előzőnél, hogy míg akkor a hajnali órákban hazaérkeztünk bázisrepterünkre, most célállomásunkon, vagyis Barcelonában éjszakáztunk vagyis inkább napoltunk.

Történt ugyanis, hogy a visszafelé tervezett járatunkat a késésből adódóan nem engedték volna leszállni bázisrepterünkön, mert épp felújításokat végeztek a kifutópályán, ezért közölték a Barcelonában várakozó utasainkkal, hogy az egyik szomszédos országban fogunk majd landolni és onnan autóbusszal tesszük meg az eredeti célállomásunkig vezető röpke valamivel több mint 300 km-es utat :) Említenem sem kell, hogy a kedves utas ezen hírek hallatán egy csöppet sem volt felháborodva, olyannyira, hogy a fedélzeten demonstrációba kezdtek, ők ugyanis az eredeti célállomásra szerettek volna menni egyenesen. A gép egész személyzete próbálta ugyan a tömeggel megértetni, hogy nincs más lehetőségünk és hogy igazából volt elég idejük eldönteni a reptéren a késés miatt várakozva, hogy hajlandóak e ilyen kondíciókkal is gépre szállni, az utasok nem akartak egyezkedni, így hát kapitányunk úgy döntött, hogy a járatot nem indítja útnak biztonsági okok miatt, ami egyrészt a felbőszült utasok viselkedéséből fakadt, másrészt pedig a maximum munkaidőnk lejártából, szóval mindenki marad Barcelonában és másnap délután megyünk vissza eredeti célállomásunkra. Ezt sem volt ám könnyű elfogadnia az utazóközönségnek, még így sem akartak leszállni a gépről, így a helyi rendészeti hatóságokhoz kellett fordulnunk segítségért, avagy a la policía-hoz :) Jöttek is a spanyol egyenruhások, de nem sok hasznukat vettük az utasok repülőről való letessékelésében, azon kívül, hogy egy-egy stukkeres beállt a gép elejébe és végébe semmi mást nem tettek :) Így ketyegtek az órák ami már a személyzet pihenőidejéből ment el, szóval mire a kedves utasok mindegyike végre elhagyta a fedélzetet mi is utunkat vehettük a szállodánk felé és ekkor már erősen hajnalodott.

A hotelben még beugrottunk a bárba, megkóstoltunk egy kis helyi spanyol vörösbort, megreggeliztünk a szállóvendégek között elsőként úgy, hogy még senki nem volt ott a crew-n kívül aztán álomra hajtottuk végre hullafáradt fejünket. Másnap alig vártam, hogy egy kis spanyol napsütéssel örvendeztessem meg magam mielőtt hazaindulunk! Ez is összejött bár bikini hiányában nem volt időm legalább a szállodai medencét kipróbálni már ha a tenger túl messze volt tőlünk, de legközelebb azt is bepakolom a bőröndömbe :)

 A repülős szakma nem jár átlagos életvitellel. Ezen bejegyzésem idején például elmúlt déli 12, én pedig nem rég keltem fel, mert tegnap éjjel 3 órakor értem haza egy oda-vissza London-Luton járatból. Terveztem ugyan, hogy a ma reggel 10 órás aerobic órán részt veszek a közelemben lévő mozgásközpontban, de egyszerűen képtelen voltam kikászálódni az ágyból hat óra alvás után, ami igazából nekem eddig sosem volt kevés a pihenéshez, de amióta repülök sokkal fáradtabb vagyok és néha simán alszok 12 órát is. Ahogyan az éjszakai hazaérkezés, a kora reggeli felkelés is gyakori egy sztyuvi menetrendjében, ami szintén éjjel három órás ébresztőt jelent. Ezt hívom én "pékek és sztyuvik" jelenségnek, ugyanis eme sötét órán az átlagos ember a lóbőrt húzza, maximum bulizik még valahol, és az egyetlen autó a taxin kívül mely látható ilyen tájt az utakon, az a pékárus. Emlékszem az első munkanapomra mely pontosan egy hónapja volt. Épp igyekeztem a lakásom közelében lévő felvevő pontra ahol a reptéri kisbuszos sofőrünk vár rám amikor reggeli járatom van, és amikor a pékárus kocsi közelébe értem annak sofőrje fejbiccentéssel köszöntött jó reggelt és ezzel együtt üdvözölt a korán kelők világában is.

 A sikeres felvételit követően hat kemény hét vette kezdetét, mely elméleti és gyakorlati oktatásból állt. Megtanultuk a repülőgép sztyuvik által használt és elérhető összes kis zegét-zugát, katasztrófában és egészségügyi problémában fellépő helyzeteket tanulmányoztunk és játszottunk el, még repülőgép szimulátorban is voltunk Bécsben ahol a gyakorlati vizsgánkon kellett megfeleljünk, szóval összességében egy kemény de nagyon izgalmas másfél hónap alatt ismerhettük meg egymást négy másik újdonsült kollégámmal akik mindegyike bázis országom nemzetiségét képviseli.

  Valahol mindig is foglalkoztatott a sztyuárdeszkedés gondolata, de a szél úgy fújta a sorsomat, hogy egészen 2010 májusáig nem sodort az utamba repülős lehetőséget, majd néhány különböző légitársaságokhoz való sikertelen próbálkozás után 9 hónappal később megszületett a sikeres felvételi eredmény Európa egyik legkedveltebb diszkontlégitársaságánál és ezzel együtt én Sztyuárdova is :)

A sikeres bekerüléshez jó felkészültség, jó megjelenés és nagy adag szerencse is kell és persze az, hogy higgyen abban az ember, hogy ez sikerülni fog. Több alkalommal én is elkeseredtem amikor az egész napon át tartó sikeres interjúsorozatok után néhány héten belül mégis elutasító levelet kaptam, de nem adtam fel és végül látjátok csak sikerült! Adjon hát az én példám is megerősítést mindazoknak akik valóban szeretnék megvalósítani álmaikat.